Világjáró növények

A növények helyhez kötöttségéről és saját korlátaikat legyőző furfangos terjedési stratégiáikról már szó esett egy korábbi cikkünkben. Most olyan növények kerülnek „terítékre” akik több ezer kilométert megtéve telepedtek meg új élőhelyükön-és olyan jól kezdték érezni magukat, hogy lassan kiszorítják az eredeti fajokat...

A növények félépítésüknél, életmódjuknál, egyáltalán növény mivoltuknál fogva nem képesek önállóan nagy távolságok megtételére- legfeljebb termésük vagy magjuk tudja helyét változtatni, de maga az élő növény nem mászkál ide-oda :-) Viszont akadt segítsége- az örökké mozgó, felfedező, kíváncsi ember. A különböző idegenhonos növényfajok akkor kezdtek feltűnni a hazai flórákban, amikor a közlekedés is fejlődésnek indult, és a világ kitárult az ember előtt. Így kerültek Európába az értékes fűszernövények, a paprika, paradicsom, burgonya, és lehetne még folytatni a sort. Viszont nem csak hasznos és finom növények érkeztek, hanem kellemetlen természetűek is. Ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy miért és hogyan kerültek be a hazai flórába az ilyen fajok, két alapvető okot tudunk megnevezni: az ember valamilyen célból magával hozta- mert hasznosnak vagy szépnek tartotta, vagy a növény véletlenül, a ő közvetítésével, de nem szándékosan, tervszerűen vetette meg szárát az új élőhelyen.

Nézzük először azokat az eseteket, amikor valamilyen céllal hozta magával az adott faj magját vagy egyéb részét! Jó példa erre a közismert fehér akác. Még a 17. században, Észak- Amerikából származott Magyarországra. Az Alföldi homoktalajok futóhomokjának megkötésére szánták. Azonban az akác nem csak is találta meg a helyét, hanem elég gyorsan kezdett terjeszkedni, még a hegyvidékeken is megjelent. A hazai flóra szempontjából hátrányos tulajdonsága, hogy sarjról nagyon gyorsan és jól újul, növekedése is viszonylag gyorsnak számít (például a tölgyekhez képest), hamar lenövi a többi fát. Egy akácos erdőt megfigyelve szembetűnik, hogy aljnövényzete nem túl gazdag. Kevés faj alkotja, tehát csekély diverzitású. A pillangósvirágúak családjának képviselőjeként pedig rendelkezik nitrogéngyűjtő gyökérgümőkkel, így növeli a talaj nitrogéntartalmát. Megfigyelhetjük, hogy az akácosok aljnövényzetét és gyepszintjét nitrofil ( vagyis nitrogén kedvelő) fajok, pl. nagy csalán vagy fekete bodza alkotják. Vagyis összegezve: képes kiszorítani az őshonos, lassabban növő, de értékes fajokat. ( Bár ez is nézőpont kérdése: tüzifának, kerítésoszlopnak jó alapanyag, és értékes méhlegelő is).

Szintén erdősítés céljából hozták, és ugyanúgy Észak- Amerikából az amerikai kőrist, csak nem homok, hanem szik-és ártér fásításra. Mindkét élőhely „különleges”, abból a szempontból, hogy tulajdonságaiknál fogva ( kémhatás, vízgazdálkodás, tápanyagtartalom, stb.) sok faj nem képes itt élni, vagy csak senyved. A szikesek esetében a talaj felső rétegében kiváló sók magas koncentrációjával, az ártereken a hosszabb ideig tartó vízborítással kell megküzdeni a fajoknak. Az amerikai kőris alkalmas erre, talán túlságosan is, mert hamar eluralkodik a többi fajon. Az ártereken egyébként is jobbak az adottságok: a viszonylag rendszeres elárasztás miatt bőséges a tápanyag utánpótlás, ráadásul magjaik a víz segítségével gyorsan nagy távolságokra jutnak el. Egy folyóparton vagy annak közelében termést hozó amerikai kőrisnek vagy zöld juharnak sokkal több magja fog kikelni, mint egy szikes talajra hulló lependéknek.

Más gazdagsági érdekek is mozgatták az embereket, például a kényszerhelyzet: ilyen az amerikai szőlő vagy vadszőlő esete. A 19. században az európai szőlőültetvényekben hatalmas károkat okozott a filoxéra vész. Észak- Amerikából hoztak be olyan, a betegségnek ellenálló fajt, melyet alanyként lehetett használni. A szőlő és bor megmenekült- a vadszőlő pedig terjeszkedni kezdett. Először csak az ültetvények mellett, fákon, kerítéseken jelent meg, de hamar meghódította az ártereket is, ahol valóságos dzsungellé változtatta az erdőket. Több tíz méterre is felkúszik, és akár össze is törheti a fákat.

A selyemkóró vagy vaddohány igaz „siker karriert” futott be- természetesen a saját szempontjából. Észak- Amerikából (honnan máshonnan?) hozták Hazánkba. Eleinte nagyon hasznos növénynek tűnt, mivel kiváló mézelőnek bizonyult, és az Alföld meleg, nyílt gyepein szépen növekedett. Annyira szépen, hogy utóbb már nem lehetett megakadályozni, hogy – költőien kifejezve-” letépje láncát”, és „vágtasson a rónán át”. Nem tellett sok időbe, hogy szinte az egész alföldi régiót meghódítsa, sőt egyre gyakrabban találkozhatunk vele hegyvidékeken is. Virága ugyan feltűnően szép, és elsőrendű méhlegelő, de vannak más tulajdonságai is, melyek egyértelműen háttérbe szorítják ezeket. Ahol egyszer megjelenik, szinte lehetetlen megszabadulni tőle. Levelei dúsan borítják a szárat, semmi már növénynek nem hagynak esélyt, a legkisebb napsugarat is elfogják az alacsonyabb vagy lassabban növekvő fajoktól. Így nagyon hamar elszegényedik a gyepszint, és ez nem csak a növényekre értendő: az állatvilág is kevesebb fajból fog összetevődni, kicsi lesz a diverzitás. Ősszel felnyíló, papagájra emlékeztető ikertüsző termése rengeteg lapos, barna magot rejt, melyek selyemszerű, fehér szőrökkel kelnek útra. És nem elég a saját hatékony módszerük, még az ember is segít nekik: már kertészeti katalógusban is lehet kapnak a „rendkívül dekoratív, érdekes termésű” fajt, „mely kertje új dísze lehet!” Ezután már nincs mit csodálkozni azon, hogy egyszer majd a Bükk vagy Mátra tisztásain köszön szembe a selyemkóró...

Méhlegelőnek szánták a gyalogakácot is. Talán felesleges is említeni, hogy Amerikából indult hódító útjára (anti-Kolumbusz:-), mégpedig nagy sikerrel. Főleg ártereken, patak és folyópartokon találkozhatunk ezzel a fajjal. Nagyon jól sarjad, így nem sokat ér, ha levágják tőre, mert következő évben még sűrűbben fog hajtani. Magjai pedig a vízbe potyogva biztosítják a terjedést. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a gyalogakác esetében már született megoldás: több helyen is az erdészet, természetvédelem, önkormányzatok összefogásával levágják a cserje termetű növény hajtásait, és tüzelőanyagként hasznosítják. Ez ugyan kézi munkaerőt és beruházást is igényel, de végső soron mindenkinek kedvező megoldást jelent (kivéve persze a gyalogakácot:-)

Vándorló növények

Most nézzünk egy másik szempontot is a gazdasági célok mellett: amikor egy növényt nem a hasznos, hanem szép mivolta miatt honosítottak meg valahol. A kertészkedésnek, dísznövénytermesztésnek- és nemesítésnek hosszú múltja van, gondoljunk csak a japán bonszai-művészetre vagy Anglia és Hollandia híres kertjeire. A kertekben pompázó hatalmas és színpompás növények ősei sokkal szerényebb fajok voltak-jó példák erre a rózsa fajok: a gyepűrózsa öt rózsaszín szirma és a kertekben pompázó nemes teahibridek közti különbség. Sajnos voltak olyan növények, amik nem elégedtek meg az ágyásokkal, hanem „megszöktek”, hogy új, vad életet kezdjenek. Némelyeknek ez sikerült, méghozzá nem is akárhogy!

A legszembetűnőbb példa az aranyvesszőé. (Nem azonos a Forsythia nevű dísznövénnyel, amit helytelenül aranyesőnek ismernek az emberek. Van aranyeső, Laburnum a latin neve, és a pillangósok családjába tartozó fa termetű növény. A Forsythia nemzetség tagjai cserje termetűek, a Solidago pedig lágyszárú. Jelen cikkben a Solidago nemzetség fajairól van szó!) Hazánkban több faj is él, ezek közül a közönséges aranyvessző őshonos, a magas és kanadai viszont behurcolt faj. Sárga virágaik nagy tömegben nyílnak méternél is magasabb hajtásaikon, és sok helyen szépen növekednek, ezért kedvelik a kertbarátok. Sokkal kisebb népszerűségnek örvend természetvédő, botanikus, ökológus körökben. Eleinte vizes élőhelyeken volt tömeges, de hamarosan alkalmazkodott a szárazabb körülményekhez is, és gyepekben, réteken is elterjedt. Ma már szinte az egész országban találkozhatunk vele, nyár végén, ősszel aranyba borítja a patakpartokat, réteket, domboldalakat. Tagadhatatlan, hogy szép növény, de a selyemkóróhoz hasonlóan agresszív, és kiöli a többi fajt.

Már az 1800-as években megjelent a japán keserűfű Európában. Ázsiából származó növény, nemzetségének több faja és hibridje is előfordul. Több méter magasra nő meg, dús zöld lombja és érdekes megjelenésű, szokatlan virágai belopták magukat a kertészek szívébe. Később pedig a növény lopta be magát az árterekbe, ahol szédítő gyorsasággal kezdett terjeszkedni, és ma már aligha találunk olyan patakmedret, amit nem szegélyez Fallopia-sövény. Már a hegyvidéki patapartokon is megjelent. A probléma ugyanaz, mint a Asclepias vagy Solidago esetében: minden mást kiszorít az adott élőhelyről.

A Himalájából származik a bíbor nebáncsvirág . Termete és virágmérete is meghaladja a másik két hazai fajt. Virágai sem sárgák, hanem feltűnő színűek, bíborvörösek vagy rózsaszínűek. Virágjainak alakja és mérete is magára vonja a figyelmet. Termésük érintésre felnyíló tok, ami szokatlanul nagy, szinte ijesztő erővel spricceli szét a magokat. Magyarországon még nem annyira tömeges, mint a fentebb említett fajok, de ártereken terjedőben van.

Vándorló növények

Megint egy amerikai jövevény: a süntök. Nem is szépsége, inkább meghökkentő termésformája miatt kezdhették el ültetni. Erős indáival hamar befutja a fákat, felfújt kabak termése néha télen is a száron marad, és egészen érdekes látványt nyújt, amikor a zöld részek lebomlanak, de az erezet megmarad, és mint egy miniatűr szivacs, himbálóznak a hajtáson. Ez a faj is a vizes élőhelyekhez kötődik, lehullott termései például a vízen úszva közlekednek. Lapos, durva felületű magjai hasonlítanak a tök magjaira (egy családba tartoznak). Ezeknek a magoknak van egy különleges tulajdonsága: allelopátiát fejtenek ki. Ez azt jelenti, hogy olyan anyagokat termelnek, ami más növények fejlődését akadályozza. Ugyanilyen mechanizmussal működik a diófák levele, mely egy juglon nevű anyagot tartalmaz.

Utolsóként az ország talál legismertebb növényéről néhány szó. Nem szándékosan került Európába, és sem haszon, sem dísznövényként nem termesztették soha. Nincs is rá szüksége, magától is remekül megél. Vannak ilyen fajok többen is: betyárkóró vagy seprence, de ennek a növénynek van egy olyan tulajdonsága, ami közismertté tette: allergiát okoz. A parlagfűről van szó, mely évről évre terjed, felüti fejét újabb megyékben, és virágzik. Emberek tízezreinek okoz évente gyötrelmes heteket pollenje. Sovány vigasz talán, de a parlagfű pionír faj, úttörő, aki csak előkészíti a terepet a következő növényeknek. Csak épp mindig van olyan hely, ahol kedvére pionírkodhat, így nem múlik el év, hogy ne hallanánk róla. Elsősorban felhagyott területeken, mezőgazdasági táblák helyén üti fel fejét, de utak szélén, építkezések helyén is megtelepszik. Évről évre nagyobb tömegben!

A cikkben szereplő fajok esetében többnyire az okozza a gondot, hogy nagyon gyorsan terjednek, mind térben, mind időben. Vagyis nagy területeken hamar elfoglalnak, és akkor már nem ismernek kegyelmet. Ez az „önző” magatartás tulajdonképpen a túlélést szolgálja, hiszen aki egyszer lemarad, az már nem tudja behozni, és senyved vagy elpusztul. Mint látható, az esetek túlnyomó részében az ember az oka, hogy megjelenhettek az adott fajok a flórában. Az embernek, mint a Föld uralkodó fajának óriási a felelőssége!

Szerző Szuromi Eszter
2011-03-11 00:00:00
Online növényhatározó - Néhány jog fenntartva! (CC-BY-SA 3.0)