Terjedési stratégiák a növényvilágban

A virág beporzása után elkezdődik a magok fejlődése. Az utódok biztosítják a faj fennmaradását, csakúgy, mint az emberek vagy állatok esetében. A növények viszont, ellentétben e kettővel, nem képesek az önálló helyváltoztatásra. Az állat, ha a életkörülményei rosszak, el tud vándorolni egy olyan területre, ahol számára kedvezőbbek a viszonyok. A növények erre nem képesek, pedig számukra is fontos a szaporodás és terjedés. Ezért más módon kell biztosítaniuk a fennmaradásukat. A növényeknél külön nehézséget jelent az is, hogy be kell osztaniuk az energiát, melyet a fotoszintézis során nyertek. Szükségük van rá a növekedéshez, így a magképzésre kevesebbet fordíthat. Az állatok, ha nő az energiaszükségletük - amennyiben elég ügyesek- képesek több táplálékot szerezni, de a növényeknél a fény mennyisége adott, és mivel nem képesek helyváltoztatásra, egész vegetációs időben adott fényviszonyok között kell élniük.

Magképzés során a növények kétféle stratégiát követnek: vagy csekély számú, de nagyméretű magot hoznak létre ( pl. kókuszdió), vagy sok kicsit ( pl. mák). Mindkettőnek egyaránt van előnye és hátránya. A kis mag kevesebb tápanyagot tud raktározni, így csírázási esélyei rosszabbak, hiszen ha nem jut időben megfelelő körülmények közé, elpusztul. E hátrányt a növény a „sok kicsi sokra megy” elvvel kompenzálja: a sok magból biztosan ki fog csírázni annyi, amennyi a faj fennmaradásához szükséges ( ökológiában ezeket a fajokat nevezzük R-stratégistáknak). A nagy magok, mint például a kókuszdió, nem sérülnek olyan könnyen &emdash; viszont kevés terem belőlük. (Ezek a fajok a K-stratégisták. A K-stratégista élőlények közé tartozik az ember és a nagytestű emlősök nagy része, akik kevés utódok hoznak világra, de azokat gondosan nevelik.)

A magot a termés védi egészen addig, amíg az meg nem érik, és képes nem lesz a szaporodásra. A nyitvatermőknél ( pl. a fenyők tobozánál) megfigyelhető, hogy még szabadon állnak a magkezdemények, a zárvatermőknél a termés körülveszi a magot ( pl. a kökény húsos termése). Amikor a mag teljesen kifejlődött, valamilyen módon el kell hagynia a növényt, amelyen és amiből eddig élt, hogy új egyedet hozzon létre, amik pedig új populációt fognak alkotni. A terjedéshez különféle stratégiák állnak a rendelkezésükre, amit két nagy csoportba lehet osztani:

Passzív terjedési stratégiák

Ebben az esetben a növény semmilyen mozgással nem vesz részt a magok terjesztésében, ezt a termés alakja, tulajdonságai teszik lehetővé.

Terjedés széllel

pitypang magA magok a szél segítségével nagy távolságokra jutnak el. Ebben a mozgásban függelékek segítik őket. Ilyen függelék például a repítőkészülék. A pitypang vagy a martilapu magjaihoz szőrbóbita kapcsolódik, melybe a szél belekap, és messzire repíti ( a fészkesek kaszat termése általában így terjednek). Egyes fajok ezt még kiegészítették egy csavarodott szárral. Ha szárat nedvesség éri, kiegyenesedik, és dugóhúzószerűen a magot a földbe fúrja. Mivel a folyamat víz hatására indul el, így a mag csírázása is biztosabb. Így terjed az iszalag, a kökörcsinek vagy az árvalányhaj.

A széllel való terjedést segíti a lependék, a magot fajtól függően eltérő mértékben körülölelő hártyás függelék. Ilyen repítőkészülékkel rendelkeznek a juharok, kőrisek, szilek. Hasonló módon működik a hársak termése: a virágok bogernyőt alkotnak, ebből fejlődnek a ki a toktermések. A virágzat kocsányán látható murvalevél célja az, hogy a szél belekapva tova pörgesse-forgassa a magokat. A gyertyán magja egy nála sokszor nagyobb, háromkaréjú, hártyás kupacs alján ül. Amikor megérett, a szél ebbe kapaszkodik bele, és messzire hordja a magokat. A kupacs később elbomlik. Ugyanígy működnek rokonainak, a nyírnek és az égernek szárnyacskás magjai is, de ezek sokkal kisebbek a gyertyánnál.

Repítőkészülék híján is nagy távolságokra képesek eljutni egyes növények. Nemcsak a vadnyugat kietlen pusztáin sodor a szél kiszáradt, labdaszerű növény-vázakat. A hazai flórában is találunk hasonló fajt: a mezei iringó népi neve nem véletlenül ördögszekér. A vegetációs idő után száraz kóróját kifordítja a szél, belekap és továbbgörgeti, miközben a magok kiperegnek az újra és újra átbuckázó növényből.

Terjedés vízzel

sulyomA folyok, patakok vize, de még az állóvízként emlegetett tavak és tengerek is állandó mozgásban vannak, így alkalmasak a magok terjesztésére. Trópusi fajok közül említést érdemel a kókuszdió, ami sok száz kilométert is utazhat a hullámok hátán, mire partot ér ahol kicsírázik. De hazánkban is találhatunk ilyen növényeket, bár tagadhatatlanul kisebbek és kevésbé feltűnőek. A sulyom termése, mely sok fürdőzőnek okozott már kellemetlenséget, érés után leválik a növényről, és a víz felszínén lebegve jut el új területekre. A fehér tündérrózsa bogyótermése belül üreges, így amikor éretten leszakad az anyanövényről, a benne levő levegő a víz színén tartja. A termés később felhasad, a magok a vízfenékre süllyedve az iszapba ágyazódnak és kicsíráznak.

Terjedés állatok ( ember) által

bojtorjánAz állatok képek a mozgásra, a növények pedig megtanulták, hogyan fordítsák hasznukra ezen tulajdonságukat. Mivel állandóan érintkezésben vannak egymással, így nem nehéz létrehozni a „szorosabb” kapcsolatot. Sok növény termése horgas vagy tüskés ( bojtorján, párlófű) vagy ragadós (galaj). Ezek beleakadnak az állatok bundájába vagy ez ember ruhájába, így utaznak, hogy új vidékéket hódítsanak meg. Sokan tapasztalhatták már a bojtorján megható „ragaszkodását”, amikor a ruhába kapaszkodnak.

Egyes fajok más taktikát választottak: ehetőek, sőt feltűnőek, finomak, a magot általában húsos burok veszi körül. Például a kökény, madárcseresznye, húsos som, szamóca, melyek szinte kelletik magukat a földön és fák, bokrok lombjai között. Az állatok elfogyasztják az egész termést, mely áthalad az emésztőcsatornán. A mag épen marad, kijut a szabadba, immár a csírázást gátló burok nélkül. ( Egy érdekesség: egy kávé fajtát, bizonyos Kopi Luwak-ot egészen furcsa módon állítja elő &emdash; egy trópusi macskaféle. A kávébabot megeszi, a húsos, piros burok miatt, a kávébabszemeket pedig kiüríti. Egy csésze ilyen kávé akár több tízezer forintot is érhet.)

Az állatok egyébként máshogy is képesek segíteni a terjedést: egyszerűen elraktározzák egy odúba vagy az avar alá télire a magot. Az elfelejtett termések aztán tavasszal csírázásnak indulnak.

A fagyöngy is az ehetőség stratégiáját választotta. Sárga vagy fehér bogyóját a madarak, főleg a rigófajok előszeretettel fogyasztják. A csőrükre vagy hátsójukra tapadt, emésztetlen magtól úgy igyekeznek megszabadulni, hogy a fákhoz dörzsölik. A kéregre került mag aztán csírázni kezd gazdanövényén ( a fagyöngy, bár a gazdanövény nedveit szívja, képes a fotoszintézisre). A fagyöngyök termésből egyébként régen madárlépet készítettek &emdash; ezzel fogták be a gyanútlan szárnyasokat.

Aktív terjedési módok

Egyes növények képesek arra, hogy némi mozgás segítségével segítsék saját terjedésüket. Ez azonban nem jelent igazi helyváltoztatást: a növények különböző módon felnyíló termése nagy erővel jókora távolságra lövi ki és szórja szét a magokat.

A bab hüvelye száradás közben megcsavarodik, így a kipergő babszemeket a szélrózsa minden irányába széthinti.

A nebáncsvirág vagy erdei nenyúljhozzám neve beszédes: a legkisebb érintésre is élénken reagál. A felpöndörödő tokok nagy erővel, messzire szórják szét az apró fekete magokat. A gólyaorrok (melyek nevüket a termés alakjáról kapták) termése is hasonlóan működik,de nem az érintésre reagálnak, hanem a növény víztartalmának változására. Amikor a termés már érett, kiszárad &emdash; emiatt a hosszú csőrök felpattannak, felkunkorodnak és messzire katapultálják a pici magokat. Ugyanígy működik többek között a madársóska és az ibolya toktermése is. A Dél-Európából származó magrugó nevű növény mozgása is a vízzel van kapcsolatban. Magjait lédús szövet védi, amiben nagy a turgornyomás (a növény sejtjei teljesen telítve vannak vízzel). Amikor a kocsány szövetei elbomlanak, a termés (tökfélékre jellemző kabak) lepattan, és a kocsány helyén keletkezett résen a magok kipattognak.

A növények nagyon sokféle élőhelyhez alkalmazkodtak, és mindenütt kidolgozták az a stratégiát, mellyel leginkább biztosított a reprodukció. Érdekes, hogy néhány mag csírázást gátló anyagokat tartalmaz. Ezeknek az a szerepe, hogy a növény csak a megfelelő körülmények közé kerülve kezdje meg a csírázást. Az ősszel földbe került magokból a tavaszi esők kimossák ezeket az anyagokat, megindul a csírázás, melyet a szár és levélképzés követ, majd kifejlődik a bimbó, mely aztán virágot hoz - ami már magában hordja a következő generációt.

Szerző Szuromi Eszter
2009-10-03 00:00:00
Online növényhatározó - Néhány jog fenntartva! (CC-BY-SA 3.0)