A Skót Felföld növényvilága

Valami rejtélyes oknál fogva gyerekkorom óta vágytam Skóciába, a köd, dudaszó és zöld dombok országába. Vonzott a titokzatos, vadregényes táj, úgy, hogy néha szinte fájt. Mikor tavaly januárban valóra vált a régóta dédelgetett álom, sokáig nem is hittem el. De igaz, volt és júliusban tíz csodálatos napra ellátogattam az Egyesült Királyságba. A program színes ás változatos volt, túra és városnézés váltotta egymást. Engem jobban érdekelt a skót táj, a hegyek, a tavak, mint vérzivataros történelem emlékei- persze ezek sem voltak unalmasak, sőt a városok, kastélykertek és várak hangulata egésze különleges. De mindenkinek van valami szenvedélye, és az enyém a virágok és a természet volt. Így talán nem ítél el senki, ha azt mondom: nekem többet jelentett a West Highland Way-en tett kirándulás, mint Edinburgh-ban a Royal Mile-on a többi turista között manőverezni.

Ezért a városban eltelt napokról nem is számolok be részletesen, inkább a szabad ég alatt töltött órákra helyezem a hangsúlyt.

Hadd hívjam meg most e sorok olvasóit egy kis utazásra, járjuk be együtt a vad felföldet, sziklák közt kanyargó ösvényeket, tengerpartokat. Lépjünk be a ködbe!

Skót tájkép

Glasgow

Kora reggel indultunk Magyarországról, először csak Pozsonyig, onnan pedig Manchesterbe. Innen buszoztunk egészen Glasgow-ig. Első napi szálláshelyünk, bevallom őszintén, csalódást okozott. Igazi ipari város volt, első pillantásra cseppet sem volt hívogató: poros, szürke, és meglehetősen koszos. Egészen el voltam szontyolodva, bár szállásunk igazán szép volt. És egy rövid sétára kiballagtunk, aminek során látszott, hogy tulajdonképpen egész szép kis városka Glasgow.

Séta a Skót felföld lápjain

A nap első állomása a William Wallace emlékmű volt ( róla szól a Rettenthetetlen című film). Egy kis dombocskára kellett felkapaszkodni, ahol az erdőben hatalmas piros gyűszűvirágok pompáztak. Nyilván szerették az esős, hűvös klímát, mert némelyik embermagasra nőtt meg, bíbor színű, tölcsér alakú virágokkal dúsan borítva. Néhány fehér virágú példány is élt a hatalmas bükkök és gyertyánok alatt. Fentebb pedig megjelent a sasharaszt is, amivel még többször is találkoztam. Derékig érő, sűrű foltokban borította az erdőcske talaját, ahol elég fényhez jutott. Az emlékmű után a várba mentünk át, majd a városban is jártunk egyet.

Délután pedig elindultunk az ország szívébe. A szelíd ívű dombok helyét kopár, sziklatörmelékes lejtőjű hegyek vették át. Mégse volt komor a táj, mert színes vadvirágok foltjai tarkították a hegyoldalakat, és tőzegtől barna vizű csermelyek szaladtak lefelé, partjukat sasharaszt, erika és gyűszűvirág szegélyezte. Egészen belefeledkeztem a szemlélődésbe, alig vettem észre, hogy a busz lehúzódott az út szélére. Mikor kiszálltam, és végignéztem az előttem kitáruló látványon, akkor éreztem igazán, hogy megérkeztem Skóciába.

Növények a skót felföldön

Előttünk magasodott az Ördöglépcső. Vékony fehér fonal kígyózott felfelé: keskeny ösvény a virágzó hanga között. Könyvben olvastam a kifejezést, hogy a hegyoldalakat bíborra színezte a hanga, de azt hittem, csak írói fantázia. De itt tényleg lilába játszott a lanka, óriási foltokban nőtt a cserje. Megindultunk felfelé, de nekem már az elején gondot okozott lépést tartani a csoporttal. No nem a terep nehézsége miatt (kényelmesen kanyargott fel a csapást, mint egy szerpentin), hanem a táj miatt. A fények és színek egészen különlegesek voltak, képtelen voltam velük betelni. Ha pedig lenéztem a lábam elé néztem, olyan flórát láttam, hogy örömtáncot jártam. Hanga végtelen tengere hullámzott, sasharaszt barnás foltjai tarkították a gyepet. Minden lépésnél barnás víz szivárgott a földből-a tőzeg színezte meg a csapadékot. Minél feljebb jutottam, annál jobban kitárult a völgy, amin eddig jöttünk. Lenn a völgyben fehér kavicságyban fürge léptű patak szaladt, a partján pedig kis házikó állt. Az ösvényt rengeteg hanga szegélyezte-emiatt szabályos forgalmi dugót okoztam a keskeny csapáson. Felértünk a gerincre, és bevártuk a lemaradókat (kivételesen nem engem). Addig is szétnéztem. Kis tavacska partján mintha vattacsomókat szórtak volna el, karcsú szárukon libegtek a gyapjúsás virágai. A vizenyős talajon erdei ujjaskosbor finom rajzú virágai sütkéreztek a napfényben. A csillogó víztócsók között pedig soha nem látott érdekes növény virágzott. Úgy festett, mintha kósza gyertyaláng lobogna a mohák fölött: nyúlánk fürtben nyíltak sárga virágai, amik leginkább kis csillagokra emlékeztettek. Később, otthon meg tudtam határozni, lápcsillagnak hívják-tényleg hű a nevéhez. Ezután már folyamatosan lefelé haladtunk, körülöttünk a vadregényes skót táj- végtelen egével. Skóciában és szerte Angliában valaha hatalmas erdők álltak, de a hajóépítés fejlődésekor majdnem az összes fát kivágták. A szigetország csapadékos éghajlata pedig az újrafásítást nehezítette meg: sok eső esik (jóformán minden nap), és mivel már nincs lombfelület, nem tudja elpárologtatni a rengeteg vizet-így alakult ki a Skót Felföld jellegzetes, mocsarakkal tarkított, kopár, kietlen képe. Egy szó, mint száz, mérföldekre el lehet látni (már ha nem szakad az eső, és nincs köd...).

Elindultunk hát lefelé-az út végén Kinlochleven várt. Útközben újabb érdekes dolgokra bukkantam: addig csak könyvben látott fajok nőttek ki a moha közül. Például a kereklevelű harmatfű. A hosszú mirigyszőrökön gyöngyszemként csillogtak a rovart csalogató nektárcseppek. Némelyik levél sikeres volt, és már megfogta a napi betevő hangyáját. Néhány lépéssel odébb pedig a lápi hízóka sápatag, haldoklónak tetsző levelei várták gyanútlan áldozatukat. Némelyik széle be volt göngyölődve, valószínűleg rovart rejtett. Gyorsan lefényképeztem, mert hát nem illik evés közben zavarni senkit. A csoport tagjai addigra minden bizonnyal elkönyvelték, hogy valami virág-bolond lehetek -ebben nem is tévedtek egyébként. Egészen lefoglalt a talaj böngészése, így igazán hatásos volt, mikor az egyik kanyar után felnéztem, és velem szemben, a horizont peremén a Ben Nevis hópászmás vonulata kibontakozott. Nem túlzás, hogy elakadt a lélegzetem-valóban csodás látvány volt.

Ben nevis

Az út mellett, mint elszórt batyuk, álldogáltak a sünzanótok bokrai. Teljesen rászolgáltak a nevükre-levelük, mint a borókáé. Már nem virágoztak, csak szőrös hüvelytermésük üldögélt a hajtáson. Kezdtek a fák is megjelenni-igaz, csak a patakokon átívelő hidak mellett álló szőrös nyírek voltak. A sasharaszt-erdőben egyébként, meg a hanga alatt láthatatlan vizek futottak. Csak a hangjukat lehetett látni, néha megcsillantak a napfényben, aztán újra eltűntek a félhomályban. Néhol keresztezték az utat: bár a tőzeg barnára festette őket, mégis tiszták voltak. Kisebb nyírligeten haladtunk át. Már megint a földet figyeltem, így vette észre a fekete áfonya apró cserjéit. A fényes levélkék alatt kövér, hamvaskék bogyók kellették magukat, aminek nem lehetett ellenállni. Egyre közelebb értünk a városhoz, a kietlen táj kezdett élettel megtelni élettel, dúsabb lett a fás vegetáció. Megjelentek az emberi lét nyomai-itt ezt egy festett útjelző oszlop képviselte. Kibontakoztak a városka házai is. Nemsokára buszon ültünk, ami a szállásra vitt bennünket-ezúttal a Loch Leven fjord partjára.

Az Egyesült Királyság tetején

Kora reggel indultunk. Fjordok, fenyves-szegte meredélyek mellett kígyózott az út Fort William városába. Innen, a tengerszintről indul ösvény Skócia és az Egyesült Királyság legmagasabb pontjára, az 1344 méter magas Ben Nevisre. Széles, enyhén barna vizű, tajtékozva vágtató patak mellett álltunk meg. Ingó-lengedező hídon keltünk át, egy kicsit a víz mellett mentünk, szembe a folyásiránnyal. Partján havasi égerek álltak. Két kőkerítés közé kanyarodtunk, átkeltünk egy lépcsőn, és megkezdtük az út első szakaszát. Az első száz méteren csak rövid fű borította a talajt, de nemsokára megjelent a sasharaszt végeláthatatlan, dús tengere. Az enyhe szélben a smaragd zöld levelek hullámként fodrozódtak. Egy-két nyír liget is szegélyezte az utat-mintha gyöngyszemet fűztek volna a zsinórként kanyargó ösvényre. Ahogy magasabbra jutottunk, a saspáfrány kezdett eltünedezni, de fentről remek látványt gyújtott a hegy lábára felhúzódó zöld „prém”. Helyette megjelent a hanga, az út mellett lila virágú bogáncsok, a sziklákon a palástfüvek. A puha levelek ölében igazgyöngy gyanánt villódzott-csillogott a tegnapi eső. Az ösvény lassan megkerülte a dombot, ami eddig eltakarta a kilátást. Egyre kevesebb virágot láttam. Fenn, a tónál pihentünk meg.

Növények a skót felföldön

Innen lépésről lépésre fogyott a flóra. Először rövid szálú, puha fűcsomók vették át helyüket, majd ezek is kezdtek ritkulni, szakadozott foltokat alkotni. Egyre egyhangúbb lett a láthatár, és csak a vízesés mellett volt némi színfolt. Újra találkoztam a lápi hízókával, ami itt nagy számban virágzott, és nagyon jól érezhette magát a hűs, tiszta víz mellett. Viszont ahogy elhagytuk a pihenőt, tényleg a kősivatag kezdődött. A fehér sziklákat barna zuzmók borították, a kitaposott ösvény emiatt szinte világított. Néhány szívós mohaféle is állta a viszontagságokat a repedésekben, de semmi más növény nem élt meg itt. A monoton hangulatot az alattunk kiterülő panoráma oldotta. Kissé aggódva figyeltük a sűrűsödő felhőket, de szerencsénk volt, mert odafenn is jó idő fogadott. Ám alig pakoltunk össze, felhő lebbent elénk, eltakarva az előbbi látványt. Lefelé már eseménytelenül telt az út. Megfordult a növény-öv: a kősivatagban megjelentek a gyepfoltok, majd rövid füves lejtők, visszatért a hanga, s végül, lenn a sasharaszt is körbehullámzott. A folyó vize vígan csobogott, és az újból élőmerészkedő Nap sugarai megcsillantak a hullámokon.

Glen Coe – végtelen fenyveseken át

A tegnapi napot a városban töltöttük, pihenésképpen, de ma újra túra-készek voltunk. A 22 kilométeres út ugyanonnan indult, mint két napja a csúcshódítás. Ma viszont más tájakat láttunk. Már az elején sűrű, zárt fenyvesbe tért az ösvény. Teljes csend és sötétség volt, a talajon semmiféle virág nem élt meg, viszont vastag mohaszőnyeg fedte- az első meggondolatlan lépésemmel féllábaszárig eltűntek a puha zöld takaróban. Kisvártatva kiértünk a nyirkos homályból, egy széles erdei útra. Mellettünk egy télen levágott erdő szomorú, kopár helye hasított a fák közé, mint egy sebhely. A tuskók között azonban már megjelent a piros gyűszűvirág hosszú virágfüzére, és a füzény rózsaszín foltjai. Az utat újra meg újra csobogó vizű erecskék keresztezték, szélükön hanga és rengeteg páfrányféle tenyészett. Közben az út erdőbe kanyarodott, újra eltűntek a színpompás virágok, helyüket moha vette át. Egy kereszteződésnél megálltunk, és aki akarta, megnézhette Dun Deirdal romjait. A falak maradványai egy szélfútta dombon álltak, amit másik három-négy domb megmászásával lehetett elérni. De megérte végig kacskaringózni a keskeny ösvényen. A kilátás szép volt, a levegő tiszta, és rengeteg áfonya érett az erőd körül.

Visszatérve az útra, újra bevettük magunkat az erdőbe. Ez viszont már emberkéz munkája volt, a fák szinte lehetetlenül közel álltak egymáshoz. Ám jobban lekötötte a figyelmemet valami érdekes látvány: a fák ágai mintha szakállt növesztettek volna. Valójában moha szálak csüngtek róluk, de némelyik húsz centis is lehetett. Az ösvény hol kiszélesedett-ilyenkor sasharaszt, gyűszűvirág, és bogáncs kísérte, vagy a fák között kanyargott, és ott nem voltak virágok. Nagy sokára kiértünk az örök homályból. Éppen megláttam egy búbos loncot, ami virágzott, és messziről világítottak halványsárga virágcsomói, mikor egyszer csak esni kezdett. És esett még jó pár mérföldön át, de mire a Glen Coe-ba értünk, megkönyörült az idő, és újra előbújt a Nap. Az út nagy részét ilyen szép időben tettük meg. Bár az út szelíden lejtett lefelé, és lágy ívű dombok vettettek árnyékot a fürge patakra, amikor egy kósza felhő eltakarta a napot, és alattomos szélfuvallat támadt fel, eszembe jutott, hogy itt télen, egyedül, ilyen időben... Skócia nemcsak szép, de kegyetlen is, és hiába volt július közepe, megborzongtunk. De eltűnt a felhő, újra nekividult az idő. A köves lejtőkön birkák legelésztek egykedvűen, hangától izzottak a gerincek. Az úton vékony rétegben csörgedezett a víz, és kereklevelű harmatfüvek csalogatták a vacsorát. Egy régi ház romjainál ültünk le. Tetejét nem volt, kőből rakott falát az idő csiszolta.

Alig szedelőzködtünk fel, újra eleredt az eső, és abba sem hagyta már aznap. Így suhogó vízfüggöny párafoszlányok takarták el a felbukkanó Kinlochlevent is. A város felett még átkeltünk egy újabb nyírligeten is, ennek azonban már cserjeszintje is volt, méghozzá gyönyörű, lila virágú vadrododendronok. Az eső miatt nem nagyon sikerült megörökíteni, pedig fantasztikus látvány volt. Soha nem láttam hasonlót. Az eső csak a képet hiúsította meg, de a hangulatot nem tudta elrontani.

Barangolások Skye szigetén

Délelőtt elhagytuk a nagy szigetet, hogy a Hebridák legnagyobb tagján töltsünk néhány napot. Skye-t úgy is nevezik, hogy kis-Skócia vagy Skócia esszenciája. Valóban, ezen a kis szigeten minden megtalálható, ami odaát: mogorva hegyek, ködpászmákba burkolózó dombok, acélszürke vizű loch-ok, vadvirágok-és tengerpartja is van! Egész pontosan óceán partja, de ez nem változtat a lényegen. A végtelen, tarajos hullámokkal szegett, hol zöld, hogy kék, hogy fekete víz végtelenségén. Már az első délelőtt tengerre szálltunk: Dunvegan kastélynál fókalesre lehetett menni. Bár korábban eltökéltem, hogy én ugyan nem fogok egy kis fatákolmányban ott hánykolódni, de egyetlen pillanat alatt megszerettem a tengert. Így hát csónakba szálltam, alattam sós, türkiz mélység, üvegszerűen áttetsző, feneketlen mélység. És a fókák? Aranyosak voltak, és végtelenül lusták.

Délután értünk Portree-ba, ami a sziget központjának számít. Épp csak áthaladtunk rajta, mert még volt egy program aznapra: Öregapónál készültünk tiszteletünket tenni. Öregapó, vagyis Old Man of Storr: ötven méter magas, magányos kőszál a tenger felett. Ragyogó napsütésben szálltunk ki. Akkor még eltakarta a kilátást a fenyves. Elindultunk felfelé az ösvényen, mely árnyékba burkolózott. Néha tisztások ékelődtek a komor skót fenyők közé, ahol bogáncsok napfürdőztek és a gyapjúsás virágai mintha úsztak volna a szélben. A fenyvest magunk mögött hagytuk, egy kis tavacskához értünk. Még ekkor sem sejtettük, mi vár ránk. A szikla már felénk magasodott, oda kellett feljutni. Én örömmel vágtam neki a kaptatónak. Megérte. Megfordultam, talán valami ösztöntől hajtva-és nem mentem tovább. A láthatár elveszett, a tenger vizén millió szikra táncolt, csendes surrogással ért partot, és olyan kék volt, amilyet eddig soha nem láttam. Egy pillanat volt csak, mert felszállt a pára, jeges szél támadt fel, és egy villanás alatt köd burkolta be a sziklákat. Jóformán három méterre nem láttam, de így is csodás volt, ahogy a felhők hasa a pengeéles sziklákat súrolta, és a szél vadul kergette őket a keskeny szurdokban. Sokan visszafordultak, mondván úgyse látnak semmit, de én nagyon jól éreztem magamat. Bár szélálló kabát ide vagy oda, kegyetlenül fáztam. Ám voltak nálam lengébben öltözöttek is. Egyszer csak kibukkant a ködből néhány igazi skót, szoknyában és pólóban. Nem látszott rajtuk, hogy bármi különöset találnának az időjárásban, miközben és az összes körmömmel kapaszkodtam, hogy el ne vigyen egy kósza fuvallat. Egyetlen hozzám hasonló, elszánt útitársammal felfedeztük a sziklakörnyékét, és láss csodát: kitisztult az idő, újra melegen sütött a Nap és csillogott a tenger. Egy mondás szerint ha nem tetszik az idő Skóciában, csak várj öt percet, úgyis megváltozik...

Növények a skót felföldön

Este még lesétáltam Portree-ban a kikötőbe, és kagylóhéjakat kerestem. Aztán már csak álltam, és néztem, hogyan játszik szemben a dombokon a napfény, és hallgattam a sirályokat.

Igen sűrű nap állt előttünk. Duntulm tenger fölé nyúló romjai között sétáltunk, majd egy skanzenbe látogattunk, ahol a skót mindennapokkal ismerkedtünk meg. Kőből rakott, tőzegtetejű házak voltak, egyikben kovácsműhely, másikban takács-szerszámok, harmadikban mezőgazdasági eszközök... Az egyikben pedig be volt gyújtva, mégpedig valódi tőzeggel, aminek nagyon jó illata volt. A szigeten sok helyen bányásznak tőzeget, keskeny, mély árkok őrzik a nyomait. Nemcsak fűtésre használják, hanem a whisky készítésénél is szerepe van.

Délután pedig következett a tíz nap legszebb túrája: Quiaring sziklái között. Már messziről nagyon szépnek tűntek. Közelről azonban ez a kifejezés, hogy nagyon szép, elvesztette a jelentését. Nem nagyon lehet leírni a látványt. Keskeny ösvényen kaptatunk felfelé-egyik suvadásban ott csillog egy loch, mintha valami huncut aprónép cseppentette volna oda. Dús sasharaszt övezi minden oldalról, a hegyek, amik körbeveszik, óvón-féltőn, mintha gyermek lenne, bíborvörösben lángolnak-parázslanak a hangacserjék százezreitől. Karcsú, bizarr formájú sziklalakok magasodnak fölé, komoran fürkészik a messzi tengert, amibe egy szép napon talán beledőlnek. Szél borzolja a vizet, így nem látják tükörképüket. Szeszélyesen kanyarog asz ösvény, de nem kevésbé kiszámíthatatlan a felszín változása. Meredek kaptatóvá válik a szelíd ösvény. Tompán morajlik a tenger, de még nem látni. Hullámvasútként kap fel az ösvény a keskeny nyergekre, míg végül megnyugszik, és a messzi nyúló hegy oldalába fúrja magát. Ez már nagyon keskeny ösvény, egyesével is alig férünk rajta, egy rossz lépés, és a füves domboldalon legurulunk. Alattunk húsz méter meredek lejtő, felettünk ötven méter függőleges sziklafal. Egyik kanyar után kibukkan a láthatár, megint a tenger. Nem lehet megunni, és már tudom, mit lesz legnehezebb itt hagyni. Vízesésen és csermelyen kell átmásznunk, és újra kikapaszkodni. Előttünk még sok mérföldes út, loch-pettyezte zöld, végtelen táj, és szabadság...

Utolsóként a Kilt Rock nevű sziklához látogattunk. A függőlegesen és vízszintesen is csíkozott sziklafal valóban egy skót szoknyához hasonlít ( a skót férfiak egyébként nem szeretik, ha öltözéküket szoknyának titulálják, mert ennek a rendes neve kilt). A sziklafalon vízesés bukik alá, egyenesen a tengerbe szalad, csak zuhan előtt vagy hetven métert. Zanót és hangacserjék kapaszkodnak a nyers sziklába, a vad tengeri szélben.

Másnap reggel elhagytuk Skye-t.

Ellátogattunk Fort Augustusba, Loch Ness-hez, ahol Nessie hogy, hogy nem, nem mutatta magát. Az estét Inverness-ben töltöttük, a legszebb skót városkában.

Már másnap reggel elhagytuk, és Crathess-en keresztül Edinburgh-ba mentünk. Vasárnap egész napos városnézés volt, hétfőn pedig hazautaztunk.

Slán leibh Alba.
Szerző Szuromi Eszter
2010-05-07 00:00:00
Online növényhatározó - Néhány jog fenntartva! (CC-BY-SA 3.0)